Romhányi.
A tömzsi, totyogó tavalyi ludat
cserbenhagyta csúful a józan öntudat.
Fennhordta a csőrét, s nyújtogatva nyakát,
gyönyörű hattyúnak képzelte magát.
Társaitól búcsút sem vett, azt se mondta: "Gá!"
Kilépett a libasorból, s elment világgá.
A legelső pocsolyánál máris vízre szállt,
és hattyúi halálához egy dalt komponált.
Egy hattyúdalt, az egyetlent, a végsőt,
a halálhívó szent, nagy éneket,
a fagyos lánggal kilobbanva égőt,
mely lebegve száll idő s tér felett.
A hattyúdalt, mit életen át érlelt
a méltóságos csönd, a némaság,
a hattyúdalt, a vádat s elégtételt,
a semmivé lett vágyak halk dalát!
Gyötrődött, töprengett a hattyúi lúd,
és költött is végül szép dalt, szomorút.
Megvárta az alkonyt, úgy zendített rá.
Zengett a bús ének: "Gá-gá-gá-gá-gá!"
Várta a szép elmúlást, a hattyúvégzetet,
várta, várta hajnalig, míg meg nem éhezett.
Gyakran sóhajt fel azóta, ha kint legelész:
- Gágogva élni könnyű - dalolva halni nehéz!